A mai napon egy hosszabb csapatépítő kirándulást tettünk a hegyen a kollégáimmal. A közös főzést követően a négy főből álló keménymag, a kutyám társaságában, felsétált a csúcsra a kolostorromokhoz is, így aztán elég fáradtan keveredtem haza.
Talán maradtam is volna otthon és bedőltem volna az ágyba, ha nem hív egy közeli barátom, aki külföldi tanulmányait pihenve éppen néhány napot itthon tölt, és nem ajánl fel egy kis esti beszélgetős sörözést. A meghívást örömmel fogadtam el, de mire összeszedtem magam, ő már egy konkrét kocsmában üldögélt a belvárosban egy zenész barátjával, miközben én a kirándulást követő éhségtől már szinte remegtem.
Mit volt mit tenni, elindultam egy közeli kisvendéglő felé, amit nem tudom pontosan megmondani, hogy milyen alapon választottam ki. Szoktam ott enni máskor is, aránylag olcsó és jó hely, és ami igazán különös, ugyanennek az étteremnek van egy párja a mellette elhaladó utca túloldalán, ugyanezzel a névvel, egyetlen kis szám különbséggel.
Elég furcsa érzés egyedül beülni egy helyre, ezért reméltem, hogy barátom esetleg a kocsmából valahogy mégis arra vetődik, bár erre kicsi volt az esély. Mindegy, az embernek ennie márpedig kell, különösen, ha ezzel valami hiányérzetet, konkrétan egy nő hiányát, még konkrétabban talán egy bizonyos nő hiányát szeretné kompenzálni. Egy olyan nőét, aki már egyszer közel volt és egy pillanatra felsejlett a lehetőség, hogy újra közel lehetne.
Beültem a vendéglőbe, már kaptam is az étlapot, annak rendje és módja szerint, majd a kisasszony megjegyezte, hogy esetleg a kerthelyiségbe is ülhetek, ha nem bírom itt bent a meleget. - Ej, miért is ne? - gondoltam magamban, majd egy sört rendelve, egy felajánlott ajándék pálinkát elfogadva, a kültéri egység felé vettem az irányt.
Kiérve az első asztalhoz telepedve néztem csak körül és igencsak meglepődtem. A NŐ, az a konkrét nőszemély, ült két asztallal mellettem egy fiúval és szemmel láthatóan randiztak. Pufffff. Hirtelen nagyon kellemetlen lett a hely, a helyzet, szorítani kezdett a ruhám, a cipőm és őszintén szólva elszaladtam volna.
Nem tettem meg. Nyugalmat erőltetve magamra odaköszöntem, bár szemmel láthatóan ügyet sem vetettek rám, vissza se köszönt. Valójában észlelte a jelenlétemet, de talán úgy találta helyesnek, hogy a számára is kényelmetlen helyzetnek nem adja a legkisebb jelét sem, vagy talán neki nem is okozott gondot ez? Ki tudja...
A pincérnő hangja élesen csattant, kedvesen, de határozottan kérdezte, hogy mit rendelek. Ijedtemben egy hagymás rostélyost kértem, és azon gondolkodom, hogy hogyan fogom egyedül eltölteni az időt, ezt a sok hosszú nehéz percet, és hogyan fogom megenni azt a jó nehéz, zsíros, hagymás, konyhászati remeket. Szerencsére azonban a pálinka és a sör, különösen ez utóbbi komlótartalma, gyorsan oldotta a szorongást és magam sem tudom, de végig bírtam ülni azt a fél órát, amíg megérkezett az ételem. Étvágyam nem volt sok, az adag viszont jelentős volt. Nagy nehezen gyűrtem le, és még talán mulatni is tudtam azon a tényen, hogy a rádióból pont egy pszichológus párkapcsolati tanácsai ömlöttek, halkan, foszlányokban a hallgatóság fejére.
Hihetetlen helyzet. Nem túl nagy esély volt egy ilyen találkozásra, mégis megtörtént. Néha pislantottam csak a célszemély felé, és mindig összeszorult a szívem, egyszerre kívántam és közben meg úgy éreztem, hogy tényleg kell nekem egy "mindenki Zsuzsija" ? Két héttel korábban velem tette ugyanezt. Kedves mosolygott, nevetgélt ... Eszembe jutott, hogy rá még gyermeki lelkesedéssel tudtam nézni, őszinte rajongással tudtam közeledni. Az elmúlt öt évben ezek az érzések szinte kivesztek belőlem, hideg, közönyös, érdektelen, önző világot alakítottam ki magam körül. A szomorú ebben az, hogy annak sem fogom már tudni adni ezt a mindent elsöprő, naív csodálatot, aki megérdemelné. Üres lettem.
Vannak véletlenek? Vagy ezt a helyzetet pont azért kaptam, hogy megküzdjek vele? Ha ez utóbbi, akkor büszke lehetek magamra, helytálltam. Bár ez a kis öröm a bennem lévő űrt, hiányérzetet nem tölti be. Marad a szokásos este, az agglegény élet. Hazamenni, megsétáltatni a kis tacskókutyát, és bevenni magam a négy fal közé. Oda, ahol magammal kell szembenézni ugyan, de nem kell mások cselekedeteitől szorongani. Szép életforma, lehet meg kellene szoknom.
