Sokat gondolkodtam, (mostanában különösen), a vallásokon, a hiten, egy-vagy több transzcendens lénybe vetett bizalmunkon, mely egyeseknek a mindent, másoknak látszólag semmit nem jelent. Ismerek olyan embereket, akik mindennap misére járnak, és egész életüket átitatja a vallásos ragaszkodás, a hűség, de olyanok is akadnak szép számmal, akik az előzőeket kinevetik, és teljesen elutasítják az Istenbe vetett hit rájuk vetülő leghalványabb árnyékát is.
Miért van ez? Elképzeléseim szerint régen, az ősközösségben, amikor még törzsi hagyományok szerint éltünk, mindenki egyformán hitt az ember felett álló végtelen hatalomban, mely meghatározza az Életet, ad zsákmányt vagy elvesz, szerencsét hoz, vagy pusztít, kénye kedve szerint. A sámánok, vagy ahogy éppen nevezték őket, voltak azok a spirituálisan érzékenyebb férfiak, akik magyarázni tudták a mindennapok jelenségeit, és akik a feljebbvalóval a kapcsolatot tartani tudták. A többieknek maradt a vakhit, a szabályok, a szokások, melyekhez tartani kellett magukat, ha másért nem azért, hogy beilleszkedjenek a társadalmi rendbe.
A mai társadalomban minden van, csak rend nincs. Talán formálisan államokba szerveződünk, van parlamentünk, vannak tisztviselőink, képviselőink, vezetőink, de valami nem az igazi, nem áll össze a kép, nincs harmónia. Nem gondolnám, hogy az emberi jellem változott az évezredek alatt, mert az véleményem szerint örök. Az irigység, a hatalomvágy, a féltékenység, mohóság, önzés mindig jelen voltak bennünk. Ezeket az állati sorból hoztuk magunkkal. Hát ki lett volna a falkavezér, ha nem az alfa hím, a legönzőbb, legnárcisztikusabb, legkegyetlenebb példánya a csoportnak? Nem így van ez ma is?
Akkor mégis mi a baj? Lehet, hogy az országhatárokon átívelő, kontinenseket összekötő, az egész világot egy nagy faluvá zsugorító kommunikáció is közrejátszik abban, hogy az emberi értékrend talán történetének eddigi legnagyobb válságát éli? Túl sok az információ, túl sok az egymásnak ellentmondó trend, a követhető életmodellek választéka nagyobb annál, mint amit a legtöbb ember az eszével felfogni képes. Honnan tudná hát egy egyszerű mezei ember, hogy merre menjen, milyen útra lépjen, milyen elveket kövessen?
Az internet segítségével mindenre találhatunk bizonyítékot, és persze az ellenkezőjére is. Tessék csak próbát tenni. Egyszer összevitatkoztunk a kedves feleségemmel, még amikor házas voltam, a földi törvények értelmében. Azt olvastam ugyanis valahol, hogy a grépfrút elősegíti a mellrák kialakulását, miközben ő állította, hogy az milyen egészséges. A parázs szócsata hevében meggugliztam a "grapefruit mellrák" kifejezést. A nyertesek elégedettségével dőltem hátra, mivel rögtön találtam is egy rakás linket, melyek a fenti két dolog kapcsolatát taglalták. Természetesen életem párája sem volt rest, talált egy másik oldalt, ahol a mellrák elleni legfontosabb élelmiszerek listáján szerepelt az érintett gyümölcs... Na, erre tessék gombot varrni. Szabó János mezőgazdasági gépszerelő Feketebézsenyben, eltekintve attól hogy talán még sosem evett grapefruitot, mit fog mondani a beteg feleségének? De tényleg, ezek alapján mindenkinek szüksége lenne egy molekuláris sejtbiológia kurzusra ahhoz, hogy megértse, hogy a grapefruit és más citrusfélék bizonyos hatóanyagai hogyan hatnak kölcsön az emberi szervezet enzimrendszereivel. Jelzem, hogy én sem értem a pontos összefüggést, de egy tudományos konferencián láttam egy tanulságos előadást, melynek a konklúziója az volt, hogy a fenti gyümölcs fogyasztásával azért kell csínján bánni, mert növelheti egyes gyógyszerhatóanyagok koncentrációját a vérben.
Akkor most van Isten, vagy nincs? Számomra mindig problémát jelentett összehangolni a természettudományos ismereteimet a hittanórákon elhangzó és Bibliában olvasható meseszerű történetekkel. Különösen nehéz volt elhinnem, hogy a szentmisén bemutatott áldozatban Krisztus teste és vére van jelen. Valahogy színjátéknak tűnt, egyszerű, ósdi ceremóniának, szemfényvesztésnek, pedig én magam, önként választottam a katolikus neveltetést, a hittant. A szüleimet különösebben nem érdekelte a dolog, még meg sem voltam keresztelve.
Sokáig feszült egymásnak a két nézet, a színtiszta materializmus és a megfoghatatlan vallásosság, de ahogy mélyültek a világról alkotott ismereteim, egyre inkább kezdtem megérteni, hogy nincs kézzelfogható magyarázatunk a világ keletkezésére, létünk eredetére, okára, és legfőképpen a folytatás az, amiről valójában semmit sem tudunk. Mindig kicsit bizonytalan voltam a hitemmel kapcsolatban. Amikor boldogan ültem a természet lágy ölén, csodáltam a színeket, az illatokat, a fényeket, úgy éreztem, hogy közel van hozzám Isten, ezt ő adta, ezt ő teremtette. Amikor valami tragédia súlyos, sűrű árnyéka takarta el a fényt, akkor pedig arra gondoltam, hogy talán nincs is ott az a szakállas, bölcs lény, különben miért hagyta volna, hogy így történjen?
Szerintem mindenki van ezzel így, amíg rá nem döbben, hogy az Isten nem egy automata. És ezt a felismerést hadd fejlesszem tovább, egyre inkább az az érzésem, hogy Isten van, létezik, de nem is úgy működik, ahogy mi azt képzeljük. Rengetegszer kerül elő a képe annak az Istennek, akik kíméletlenül igazságos, ha BŰNT követsz el, gondoskodik arról, hogy BŰNHŐDJ. Bűn és bűnhődés, élet és halál, jó és rossz dialektikus ellentéte, vagy ha úgy tetszik egysége kerül itt is elő.De kérem !? Hogy lennék én bűnös, ha egyszerűen csak a belső kényszereimnek engedelmeskedve élek? Erre a szabvány válasz a szabad akaratot hozza fel, melynek segítségével mi dönthetünk a saját sorsunk felől, és igenis pont ezért vagyunk igazi bűnösök, és ezért jutunk a pokolra.
Na, ezen sokat rágódtam. Ha az életemet Isten adta, sőt az egész világ tőle származik, akkor végső soron a személyiségem is neki köszönhetem, nemde? Ha a személyiségemet neki köszönhetem, a személyiségemből származó történések, cselekedetek is az ő művei, igaz? Vagyis nem lehetek bűnös az ő szándéka ellenére, neki erről tudnia kell, és ebből arra következtetek, hogy meg is bocsát, viszont a következmények továbbra is engem terhelnek.
Akkor jó dolog vallásosnak lenni vagy sem? Mindenki hisz valamiben. Aki nem hisz semmiben, az vagy nagyon egyszerű gondolkodással bíró egysejtű véglény, vagy ezzel védekezik, hogy ne kelljen belegondolnia olyanba, amit nem képes ép ésszel felfogni. Szerintem Allah, Isten, Manitu meg az összes többi vallás istene egy és ugyanaz a felsőbb lény. Lény? Intelligencia? Nem tudjuk ki, de az élet alapvetően egy szép dolog, még ha súlyos küzdelmek is tarkítják, és ezt neki köszönhetjük, hálásak vagyunk neki. Ezt adta, nem tudjuk mi célból, de arra gondolhatunk, hogy szeret minket. Ez egy nagyon jó érzés és támpont a legmélyebb gödör fenekén is, hogy van valaki, aki szeret, aki létrehozott és életet adott nekünk.
Megismerni és megérteni talán soha nem fogjuk, de ha elfogadjuk azt, hogy "legyen meg a Te akaratod...", akkor hihetetlen tehertől tudunk megszabadulni. Mint a kölyökkutya, amikor rájön hogy a gazdája a falkavezér, megnyugszik, nem ugat védelmezően, nem húzza a pórázt. Ugyanez talán a teendőnk nekünk is, és ebben rejlik a hívő katolikusok, buddhisták, mohamedánok igazi ereje, nyugalma, mellyel felül tudnak emelkedni a világ problémáin, és be tudják tömni a lelkükben tátongó, a megmagyarázhatatlan által keltett mondhatatlan űrt.
A fentiekhez kapcsolódóan jutott eszembe egy kicsit olvasgatni, emberi kapcsolatokról, emberi problémákról. Ha az embernek gondjai vannak, márpedig kinek és mikor nincsenek, szívesen olvas pszichológiai témákról. Egyik alkalommal az alábbi mondatokkal találkoztam a wikipedia "társfüggőség" című szócikkében:
"A társfüggő viselkedés megakadályozza az egészséges, szabad, egyenrangú és bensőséges emberi kapcsolatok kialakítását. A Weinhold házaspár kutatásai szerint az amerikai társadalom 98%-a társfüggőségben szenved."
Mekkora badarság ez! - gondoltam. Nem minden ember alapvető vágya a társas élet? Még szerencsétlen hajótörött Robinsonnak is volt társa Péntek személyében. Egyszerűbb megbélyegezni valakit egy súlyos pszichiátriai diagnózissal, mint elgondolkodni azon, hogy mi megy rossz irányba a huszonegyedik században, ha az emberek más emberek tömegei közt képesek elszigetelődni. Mindenkinek szüksége van társra, és a hívő emberek, vallási felekezetre való tekintet nélkül, azért képesek teljesebb életet élni, mert képesek elhinni, hogy nem az emberek közti szereteten alapul az élet. Istenre alapoznak. Minden elismerésem azoké, akik ezt maradéktalanul meg tudják tenni, és ki tudnak emelkedni az állati ösztönök rabságából. Mert mi tesz minket többé az állatoknál, mi az az egyetlen érzés, ami az állatvilágban nem tapasztalható? A kegyelem, az őszinte, önzetlen szeretet, amikor nem azért segítesz, mert hasznod lesz belőle, nem azért adsz, mert kreditpontot kapsz érte. Ezen az alapon sok vallásos ember is tévúton jár, akkor segít, ha azt jegyzik valahol, ha nyoma van annak, hogy ő jót tett, mert akkor ezért majd a futamidő végén valami nagyszerűt kap. Kétlem. Adni jó dolog, és azzal próbálom vigasztalni magam, hogy talán nem önzés, ha egy jó cselekedet után az ember boldog, talán csak a tettünkért járó jutalom.
